Nosztalgia és varázsige

Délutáni bíbelődés a fordítással, harmadik fejezet, kezdünk belemenni a sűrűjébe, konkrétan ott tartok, hogy Sullivan a kreatívlét rutinját ecseteli – "(...) elárulom: pályafutásod nagy részét feltett lábbal, filmekről dumálva fogod eltölteni" –, amibe kicsit belegondolok, nosztalgiával idézve fel, milyen jó is volt feltett lábbal filmekről dumálni... 
– Apa! Pia! 
Két nagy szem bámul rám az asztal túloldaláról. 
– Pia, Apa. – Új-szofiul mindez annyit tesz: szomjas vagyok, nem kicsit, és most azonnal, de minimum rögtön tessék nekem inni adni. Majd pontosítja az igényt: 
– Szörpike.
Oké, szörpike, semmi gond, hozok én, de előtte még próbálom hozni a szülőt, a felelősségteljest.
– Szofikám, tudod, van egy varázsigénk, a "kérem". Ezt szoktuk mondani, ha szeretnénk valamit. "Kérem". 
Hatásszünetet tartok.
– Akkor mondod a varázsigét?
– Varázsige!

(Hát nem remek dolog a kommunikáció? Dehogynem. No, vissza a fordításhoz, mert soha nem érek a végére.)