5 aranyszabály, hogyan rendezzük meg a saját "István, a király"-unkat

"Marketing az egész világ", mondta valaha Shakespeare, igaz, nem feltétlenül ezekkel a szavakkal, ám  egyedülálló dramaturgiai hagyatéka mindenképp azt sejteti, hogy a mester az első pillanattól fogva jól tudta: az előadás (színház) mit sem ér eladás (marketing) nélkül. Persze eladás alatt elsősorban ne a jegyek, hanem a darab alapötletének, gondolatának "fogyasztható formában történő értékesítését" értsük a kellőképp mainstream (cél)közönség felé. Ha ez sikerül – akkor a darab is siker. Ha nem – akkor jön az értetlenkedés.

"Jaj, de unom a felnégyelést..."

Az Alföldi-féle István problematikus fogadtatása láttán a Malacfürdető Szakkollégium munkatársai úgy gondolták, ideje levonni a tanulságokat, és szigorú marketingszempontok alapján összeállították azt az 5 aranyszabályt, amelyek betartásával az előadás/eladás koordinátarendszerében bárki sikerrel megrendezheti a saját István, a királyát. Ami nagyszerű volna.

Mert mi is kell ma Magyarországon az István sikeréhez? Jöjjenek az aranyszabályok:

1. aranyszabály:
NE POZICIONÁLJUK ÁT A DARABOT
Az István, a király egy szimpla rockopera, dalai a magyar rocktörténelem és házibuli kultúra (kisebb, nagyobb) gyöngyszemei. A mű éltető ereje a zene; nem annyira néző-, mint inkább hallgatóközönsége van, melynek tagjai gyakran a szereplőkkel együtt éneklik/dúdolják/orbákolják a dalokat. Akár egy rock koncerten. Vagyis: azt a hangulatot és zeneiséget igényli, ami egy rock koncert sajátja. Mi több, a közönség is így nézi/hallgatja – rock operaként. (Hangsúlyt tessék a "rock"-ra tenni.)

2. aranyszabály:
TEGYÜK LEHETŐVÉ AZ ÉRZELMI AZONOSULÁST
Olyan szereplőkre osszuk a szerepeket (lehetőleg mindet), akik tudnak énekelni. A darabnak – műfajából és soványka dramaturgiájából adódóan – inkább énekesekre, semmint színészekre van szüksége. A közönségnek meg pláne. Ha a dalok úgy szólalnak meg, ahogy kell, akkor a nézők máris "megvették" a rendezésünket.

3. aranyszabály:
TESSÉK UNNI A POLITIKÁT. DE KOMOLYAN.
Első pillantásra kívánná a téma, de higgyük el: semmi szükség aktuálpolitizálásra. A darabbal nem kell üzenni senkinek, semmit. Itt a dallam a lényeg, az pedig elmondja, amit el kell és lehet mondani. Említettük már, hogy ez egy szimpla rockopera? Akkor említjük még egyszer.

4. aranyszabály:
PRÓBÁLJUNK OLYAT MUTATNI, AMIT MÉG NEM LÁTOTT A KÖZÖNSÉG (TŐLÜNK)
A látvány fontos eleme lehet a műnek. De vannak motívumok, amiket jobb messzire elkerülni. Nincs szükség például a színpadtér fölött futó vasszerkezetre; nem kell autóval behozni egy-egy szereplőt a színre; a művérrel sem érdemes sokat fröcsögni. Keressünk kevésbé elcsépelt látványelemeket, amiket más darabokban még nem láthatott a nagyérdemű. Mindenképp megéri.

5. aranyszabály:
NE HYPE-OLJUK TÚL A DOLGOT
Nos, kétségtelenül ez a legnehezebb szempont, a kommunikációs önmérséklet. Hogy ne húzzuk túl szélesre a befogadói "elváráshorizontot" – vagyis a PR-rel, plakátokkal, egyéb kommunikációs eszközökkel csak azt "ígérjük", aminek az előadás képes lesz meg is felelni. Ha tehát azt sugalljuk, hogy előadásunk forradalmi, hogy ilyet még senki nem látott, akkor legyünk forradalmiak és minimum olyat mutassunk, amilyet még senki nem látott (lásd: 4. aranyszabály.) Különben úgy járunk, mint a Ford Edsel. (És ezzel lényegáben hype-oljuk következő posztunkat. Ami kellőképp poszt, kellőképp modern.)


Bizton állíthatjuk: aki betartja ezen aranyszabályokat, az augusztus 20-án olyan darabot tud színpadra állítani a bérház belső udvarán, a közös képviselő garázsában, esetleg hátul a kertben, a szalonnasütő mellett, ami nemcsak a szülők, barátok és rokonok, de a nemzetféltő bőrnadrágos/motoros közönség tetszését és elismerését is elnyeri.

Feltéve, hogy szeretnénk hozzá közönséget.

Napi idézet

Bertrand Russell filozófusnak van egy jó kis gondolata, amit Sullivan idéz, én pedig arcátlan vagyok, tovább idézem. Igazi pénteki mondat, remekül rímel nem csupán a reklámszakma, de az egész világ állapotjára. Tessék jól belekarcolni az okostelefon hátlapjába:

"A küszöbön álló idegösszeroppanás egyik legfőbb tünete, ha az ember azt képzeli, hogy szörnyen fontos a munkája."

Lám, lám: Mr. Russell úgy szívja a pipáját, mint valami David Ogilvy.

Minek nevezzelek, reklámszakember?

Legyünk őszinték: nincs még egy szakma, amely ennyire szeret tobzódni a titulusokban, a kacifántosabbnál kacifántosabb munkaköri elnevezésekben. Különösen, ha felüti fejét valami új trend, egy kommunikációs szempontból hatékonynak hitt truváj, vagy bármi egyéb okosság, ami a reklámozás hatékonyságát hivatott növelni (különösebb bizonyítékok nélkül) – és tessék, a reklám- és marketing világát máris benépesíti az új szakértők hada.

Így történt ez az 50-es évek Amerikájában: a Madison Avenue-n és annak környékén mindenki a motivációs kutatás lázában égett, és bőszen próbálta feltérképezni az emberi psziché mélyebb mozgatórugóit. Az ügynökségek és kutatócégek névjegykártyáira kapásból olyan munkaköri leírások kerültek, hogy azt mondja: pszichometriai specialista, hipnózis-szakértő, üzenetsűrítő technológus, hangszín analitikus, operáns kondicionáló, pszichográfiai szegmentáló. (Ezek aztán idővel kipukkadtak; de az is lehet, hogy csak simán bebizonyosodott, mekkora hülyeségek.)

Ernest Dichter fogja a fejét; vajon milyen tanácsot adna 

a motivációs kutatás atyja a közösségi médiás szakértőknek?

Manapság újra a titulusok lázában égünk: közösségi média szakértők, tartalomfejlesztők, felhasználói élmény tervezők, keresőmotor-optimalizáló stratégák, integrált dizájnerek, digitális projektmenedzserek és hasonlók népesítik be a reklám vadregényes világát. 

Hogy mit is csinálnak ők pontosan? Néha még maguk sem tudják. Hogy hol lesznek, mondjuk, 10 év múlva? Szeretném hinni, hogy reklámmal fognak foglalkozni – de attól tartok, pontosan oda kerülnek, ahová az üzenetsűrítő technológusok.

Sokan szomorkodunk majd miattuk. 

A világ legravaszabb rendezője – avagy hogyan terelte be a nézőket Hitchcock a Psychóra?

Hitchcock a hatásmaximalizálás nagymestere volt. Zsenialitása nemcsak abban rejlett, hogy miként rakott össze egy filmet – hanem ahogyan eljuttatta a közönséghez a kész művét. Ahogyan "atyai gonddal" marketingelte. 

Nem véletlen, hogy a Psycho olyan átgondolt és hatásos marketingkampányt kapott, amit látva ma egy producer megnyalná minden ujját, és párás tekintettel csak annyit motyogna: "beszarás" – és azzal a lendülettel be is szarna.

Hogy a Psycho esetében ez konkrétan mit jelentett? A kommunikációban Hitch ragadta magához a hatalmat, minden vele és általa történt; ő pedig nem csinált mást, mint a legősibb emberi tulajdonságra, a kíváncsiságra épített. Ezért a film kampánya másról sem szólt, mint a titkolózásról.

"Aki késik, azt bezavarom a zuhanyfülkébe."

Két főszereplőjének, Janet Leigh-nek és Anthony Perkinsnek megtiltotta, hogy nyilatkozzanak; az újságíróknak, filmkritikusoknak nem tartott sajtóvetítést (amivel persze rendesen betolta nekik a kúpot, és duzzogva hájpolták a filmet); a Psycho vetítését pedig előre meghirdetett, fix időpontokhoz kötötte, és megtiltotta, hogy bárkit is beengedjenek a nézőtérre a film kezdete után (ennek megfelelően az utcán hosszú sorokban kígyóztak az emberek, humán reklámhordozóként hirdetve, hogy odabent valami készül...)

A tömeg várja a sorát.

És hogy mindezt mivel indokolta? 
"Azért csináljuk, hogy Önök jobban tudják élvezni a filmet. Csak az Önök szórakoztatása lebeg a szemünk előtt", harsogta Hitchcock hangja a mozikban felszerelt hangszórókból. És nem felejtette elsütni az imádnivalóan idétlen brit poénjait sem: 

"Üdvözlöm Önöket, hölgyeim és uraim, itt Alfred Hitchcock beszél. Elnézésüket kell kérnem, amiért ilyen kényelmetlen helyzetbe hoztam Önöket. Ugyanakkor azt kell mondanom: a sorbanállás és a várakozás jót tesz Önöknek. Jobban fogják tőle értékelni a benti moziszékeket, akárcsak magát a filmet. (...) Arra jöttünk rá, hogy a Psycho semmiben nem hasonlít a legtöbb eddig látott filmhez; a Psycho ugyanis nem lesz jobb film, ha visszafelé nézzük meg. Egyelőre ennyit szerettem volna mondani. Nyugodtan bámulják csak tovább az Önök előtt várakozók nyakszirtjét, vagy figyeljék szépen, milyen elszánt taktikával próbálja a sor elejére könyökölni magát az az ellenszenves asszonyság."

Kartonból Hitchcock, kartontáblával.

A mozikban rendőr-host adott nyomatékot a szigornak egy kasírozott-Hitchcock társaságában, aki kezében a tábla arra figyelmeztetett: 

NEM ENGEDJÜK, hogy becsapja önmagát! Önnek az elejétől a végéig kell látnia a Psycho-t ahhoz, hogy igazán élvezhesse. Ezért senkit nem engedünk be a nézőtérre, miután kezdetét veszi egy adott vetítés. Hangsúlyozzuk: nem engedünk be senki emberfiát – és komolyan gondoljuk, hogy senkit – de még a mozi igazgatójának a testvérét, az Amerikai Egyesült Államok elnökét, vagy magát az angol királynőt sem (áldassék a neve)!

Hitchcock kussolásra inti a nézőt.

Sőt. Azokban a nézőkben, akik már látták a filmet, az "egy klubhoz tartozás" érzetét ébresztette fel a kampány. És most tessék megkapaszkodni: a filmet követően Hitchcock (ugyancsak hangszóróból, felvételről) cinkos összekacsintással kérte meg a nézőket, hogy ne árulják el a Psycho végét! Ugyancsak a film misztikumát erősítették, és a közös titkolózásra hívták fel a figyelmet az egyszerű sajtóhirdetések is, olyan mondatokkal, hogy azt mondja: "Ha már látta a Psychót, kérem, ne árulja el barátainak a film megdöbbentő titkait."

Ebben persze az a szép, hogy a nap végén senki nem tudta megmondani, a kampány mit és mennyit tett hozzá a sikerhez (ez persze mindmáig így van, minden reklámkampány esetében) – az mindenesetre tény: a Psycho szerény 800.000 dollárból készült és izmos 40 milliót hozott a forgalmazó konyhájára.

Hát, tudja a fene. Talán kampány sem kellett volna hozzá, mert simán csak a világ legjobb filmje.