Irritálni, irritálni, irritálni?

Tegye fel a kezét, aki már hallott Frederic Wakeman: The Hucksters című regényéről, netán el is olvasta? Vagy látta a belőle készült filmet Clark Gable-lel? 

Mindenki? Remek. 
Én meg csak most találkozom vele először, ahogy itt fordítom a Hey, Whipple-t. 

Fordítom, és próbálom elképzelni a The Hucksters egyik jelenetét, amire Sullivan utal, idézem: "(...) a megbeszélés kellős közepén az ügyfél hatalmasat odaköp a tárgyalóasztalra, és nemes egyszerűséggel megállapítja: »Most a szemük láttára műveltem valami gusztustalanságot. De örökre emlékezni fognak rá.«"

Na, tessék. Ez ám a reklámfilozófia. 

De nem hagynék senkit az ő privát képzeletére. Megtaláltam a híres-hírhedt jelenet filmes verzióját, amikor Mr Evans, a Beautee Soap tulajdonosa viszonylag plasztikusan érzékelteti Victor Normannal (Gable) e fentebb vázolt bölcsességet. (A hosszabb verzióért katt.)

Azt azért ne feledjük, hogy a masszív pöket és a bősz "irritálni, irritálni, irritálni" mantrája nem csupán Mr Evans sajátja volt, de a 40-es, 50-es évek általános reklámozási gyakorlatát is leképezte (ebben Rosser Reeves volt a legnagyobb májer a szakmában; Anacin-reklámja annak idején sokakat sodort az őrület határára). Mr Evans gesztusában ugyanakkor felfedezhetjük régi jó ismerősünk, Whipple úr vécépapír-nyomorgatását is, nyilván.

Köpet ide, irritáció oda, egy biztos: a The Hucksters az 1946-os esztendő egyik bestsellere volt. A film annyira nem jött be a közönségnek, de legalább bepillantást engedett a reklámkészítés kulisszatitkaiba. Merthogy volt benne reklámügynökség (Kimberly Advertising), volt ügyfél (Beautee Soap), míting (nem is akármilyen), van art direkció és szövegírás (két rejtélyes szakma), koncepció és stratégia (nem lehet hűbelebalázskodni), celebhasználat (New York-i előkelőségek), reklámfilozófiák csatája (mást gondol az ügyfél, mást gondol az ügynökség), no meg ármány és szerelem (hm). 

Aztán olvasom a The Hucksters szinopszisát, és lássuk be: a mű igazi pikantériáját az adja, hogy a reklámszakembert, a háború után bepörrenő új világ új figuráját még hősként, értsd: "böcsületes" emberként ábrázolja. Aki határozott, akinek tartása van, aki nem adja el a lelkét mindenáron. Merthogy képvisel valamit.

Azóta már tudjuk, ez a hősi szerep az 50-es évektől (főleg az Evans- és Whipple-féle kommunkációnak köszönhetően) jelentősen megváltozik, a reklámszakma képviselő elég sötét árnyalatot kapnak, és bár a kreatív forradalom javít valamicskét ezen a negatív percepción – azért a mundéron van még mit igazítanunk.

Clark Gable mosolya örökre elveszett.

(Vagy nem. Viszont jól telelinkeltem ezt a bejegyzést.)