A világ legravaszabb rendezője – avagy hogyan terelte be a nézőket Hitchcock a Psychóra?

Hitchcock a hatásmaximalizálás nagymestere volt. Zsenialitása nemcsak abban rejlett, hogy miként rakott össze egy filmet – hanem ahogyan eljuttatta a közönséghez a kész művét. Ahogyan "atyai gonddal" marketingelte. 

Nem véletlen, hogy a Psycho olyan átgondolt és hatásos marketingkampányt kapott, amit látva ma egy producer megnyalná minden ujját, és párás tekintettel csak annyit motyogna: "beszarás" – és azzal a lendülettel be is szarna.

Hogy a Psycho esetében ez konkrétan mit jelentett? A kommunikációban Hitch ragadta magához a hatalmat, minden vele és általa történt; ő pedig nem csinált mást, mint a legősibb emberi tulajdonságra, a kíváncsiságra épített. Ezért a film kampánya másról sem szólt, mint a titkolózásról.

"Aki késik, azt bezavarom a zuhanyfülkébe."

Két főszereplőjének, Janet Leigh-nek és Anthony Perkinsnek megtiltotta, hogy nyilatkozzanak; az újságíróknak, filmkritikusoknak nem tartott sajtóvetítést (amivel persze rendesen betolta nekik a kúpot, és duzzogva hájpolták a filmet); a Psycho vetítését pedig előre meghirdetett, fix időpontokhoz kötötte, és megtiltotta, hogy bárkit is beengedjenek a nézőtérre a film kezdete után (ennek megfelelően az utcán hosszú sorokban kígyóztak az emberek, humán reklámhordozóként hirdetve, hogy odabent valami készül...)

A tömeg várja a sorát.

És hogy mindezt mivel indokolta? 
"Azért csináljuk, hogy Önök jobban tudják élvezni a filmet. Csak az Önök szórakoztatása lebeg a szemünk előtt", harsogta Hitchcock hangja a mozikban felszerelt hangszórókból. És nem felejtette elsütni az imádnivalóan idétlen brit poénjait sem: 

"Üdvözlöm Önöket, hölgyeim és uraim, itt Alfred Hitchcock beszél. Elnézésüket kell kérnem, amiért ilyen kényelmetlen helyzetbe hoztam Önöket. Ugyanakkor azt kell mondanom: a sorbanállás és a várakozás jót tesz Önöknek. Jobban fogják tőle értékelni a benti moziszékeket, akárcsak magát a filmet. (...) Arra jöttünk rá, hogy a Psycho semmiben nem hasonlít a legtöbb eddig látott filmhez; a Psycho ugyanis nem lesz jobb film, ha visszafelé nézzük meg. Egyelőre ennyit szerettem volna mondani. Nyugodtan bámulják csak tovább az Önök előtt várakozók nyakszirtjét, vagy figyeljék szépen, milyen elszánt taktikával próbálja a sor elejére könyökölni magát az az ellenszenves asszonyság."

Kartonból Hitchcock, kartontáblával.

A mozikban rendőr-host adott nyomatékot a szigornak egy kasírozott-Hitchcock társaságában, aki kezében a tábla arra figyelmeztetett: 

NEM ENGEDJÜK, hogy becsapja önmagát! Önnek az elejétől a végéig kell látnia a Psycho-t ahhoz, hogy igazán élvezhesse. Ezért senkit nem engedünk be a nézőtérre, miután kezdetét veszi egy adott vetítés. Hangsúlyozzuk: nem engedünk be senki emberfiát – és komolyan gondoljuk, hogy senkit – de még a mozi igazgatójának a testvérét, az Amerikai Egyesült Államok elnökét, vagy magát az angol királynőt sem (áldassék a neve)!

Hitchcock kussolásra inti a nézőt.

Sőt. Azokban a nézőkben, akik már látták a filmet, az "egy klubhoz tartozás" érzetét ébresztette fel a kampány. És most tessék megkapaszkodni: a filmet követően Hitchcock (ugyancsak hangszóróból, felvételről) cinkos összekacsintással kérte meg a nézőket, hogy ne árulják el a Psycho végét! Ugyancsak a film misztikumát erősítették, és a közös titkolózásra hívták fel a figyelmet az egyszerű sajtóhirdetések is, olyan mondatokkal, hogy azt mondja: "Ha már látta a Psychót, kérem, ne árulja el barátainak a film megdöbbentő titkait."

Ebben persze az a szép, hogy a nap végén senki nem tudta megmondani, a kampány mit és mennyit tett hozzá a sikerhez (ez persze mindmáig így van, minden reklámkampány esetében) – az mindenesetre tény: a Psycho szerény 800.000 dollárból készült és izmos 40 milliót hozott a forgalmazó konyhájára.

Hát, tudja a fene. Talán kampány sem kellett volna hozzá, mert simán csak a világ legjobb filmje.