Öleljük magunkhoz, amit kell

Ha egyszer bekerül az ember a reklámszakmába, nem valószínű, hogy olyan feladatot kap, aminek az üzenete egyszerű és kristálytiszta, mi több, csupa élmény dolgozni vele, hogy azt mondja: „Ez a legsavanyúbb cukorka a piacon” vagy „Ez a világ legnagyobb TV-képernyője”. Tízből kilencszer olyan melót kapunk, ahol egy rém unalmas dologról kell beszélnünk, esetleg egy ramaty felület, vizuál vagy szlogen az örökségünk. És akkor még nem beszéltem az ügyfél ellenszenves márkanagykövetéről vagy reklámfigurájáról, a hosszú idő óta idétlen néven futó promóciójáról vagy a csodálatos arculatáról, amit valahogy használni kéne.

Ilyen helyzetekre jön jól Jason Elm, a DDB California legfőbb kreatívigazgatójának jótanácsa, amit tolmácsolnék is, nagy szeretettel:

"Ha az adott feladatnak valamilyen silány vagy unalmas – ám nagyon is kötelező eleme van, akkor azt rögtön el kell fogadni. Tessék magunkhoz ölelni a szart. Ne próbáljuk elkerülni, és olyasmit csinálni, amiről mi gondoljuk, hogy tökös – miközben sutba vágjuk a kötelező elemet, vagy épp csak beszuszakoljuk a reklámfilm utolsó tíz másodpercébe."

Na tessék, ez ám a létfilozófia. 

Rögtön fogadjuk hát el, amit el kell fogadni. Ha magunkhoz öleljük a szart, nem bosszankodunk miatta és nem emésztjük energiáinkat, a jó ötletek gyakran olyan helyekről is előbukkannak, amiket ösztönösen próbáltunk elkerülni. És így nagy valószínűséggel olyan megoldások születhetnek, melyek okosan és elegánsan oldanak meg egy reklámfeladatot – mégpedig rövid időn belül, különösebb vargabetűk nélkül.

És ez lényegében az élet minden területére igaz.

Szofimondat:
Szofi kakilni indul, de néhány másodperc múlva jön vissza a vécéből.
– Már végeztél is?
– Nem tudtam. Sötét volt a fény.